Bizonyos sztenderd bannerformátumok szerepét jelentősen csökkentik, és új megoldásokkal jelentkeznek, amelyek a New York Times szerint jobban illeszkednek a tartalmi környezethez és az olvasói igényekhez.
A WSJ számol be részletesen a New York Times bejelentéséről, mely szerint két gyakran használt sztenderd formátumot, a 300×250-es és a 300×600-as bannereket jelentősen visszaszorítja. Ez több lépésben történik, attól is függően, hogy a hirdetők hogyan reagálnak ezek kivezetésére.
Az új irány az, hogy olyan, rugalmas formájú és méretű hirdetéseket vezessenek be, amelyek jobban beépülnek a tartalmakba, és egyszerre szolgálják ki a hirdetői és az olvasói igényeket. Ráadásul minden képernyőméreten működőképesek. Az új megoldás neve Flex Frame, ami értelemszerűen a rugalmasságot hangsúlyozza.
A cikkből kiderül, hogy amikor a New York Times a reklámpiaci sztenderdek saját formátumokkal való helyettesítése mellett döntött, elsősorban a Facebook „szuper natív” megoldásaira tekintett példaként. Úgy látják, ezt a szemléletet a hagyományos online tartalomtulajdonosok jellemzően még nem tették magukévá.
A Flex Frame egységek beépülnek a cikkekbe, teljes szélességben. A cikkeken belül a bekezdések között jelennek meg és más tartalmi oldalakon is hasonló pozícióban láthatóak. Azaz nem űzi őket jobb szélre a New York Times, mint például egy 300×600-as banner esetében teszi.
Hogy ez hogyan lesz kevésbé tolakodó, mint egy hagyományos, jobban elkülönülő banner, kulcskérdés. A New York Times rugalmas a formát és a méretet illetően, tehát valóban a tartalmi környezethez lehet szabni az üzenetet. Emellett a kész bannerek helyett CTA-t, linket, képet kell a hirdetőknek biztosítaniuk, amelyből a tartalomhoz szabottan rakják össze a hirdetést. Ha szükséges, ebben a New York Times házon belüli ügynöksége, a T Brand Studio is segítséget nyújt.
A cikkben nyilatkozó Sebastian Tomich a hirdetési és az innovációs területekért felel alelnökként a kiadónál. Elmondása szerint az új hirdetési egységeket prémium megoldásként akarják a piacra bevezetni, ennek megfelelő árazással. Nem mondanának le az automatizáció előnyeiről sem, ebben segíti a New York Times-t többek között a Google hirdetési szerverének, a DoubleClicknek az az új funkciója is, amely lehetővé teszi, hogy a hirdetők egyedi megoldásait könnyen lehessen az aktuális megjelenési környezethez igazítani. (Egyébként a Google a Flex Frame első hirdetője is.)
Tomich szerint nem kockázatmentes a lépés, mivel a hirdetők display hirdetési tevékenysége most „robotpilóta üzemmódban van”, de rajtuk a sor, hogy meggyőzzék őket: érdemes natívabb megjelenésekben gondolkodni display esetében is.
A fenti hírre egyébként a BuySellAds elnevezésű cég egyik írásában találtunk rá. Ez a cikk nagymértékben a felhasználói élmény oldaláról közelít, és e szempontból fontos lépésnek tartja, hogy a tartalomtulajdonosok – és elsők között a New York Times – jobban bevonódnak a hirdetési egységek kialakításába, személyre szabásába. Mint Todd Garland, a cikk szerzője írja: a „one size fits all” megoldások nem mindig működnek olyan hatékonysággal, mint gondolnánk. A kiadóknak egyedi igényeik, különböző közönségeik és eltérő közelítéseik vannak, ami hatással van arra is, hogy milyen hirdetések működhetnek náluk jól. Garland egészen odáig elmegy, hogy az az új hirdetési sztenderd, hogy nincs sztenderd. Ez a megközelítés felvet kérdéseket, de abban mi is nagyon hiszünk, hogy az egyedi kiadói, hirdetői és közönségigényeket figyelembe vevő natív irány a jövő!
